Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Josquin des Prez, J. S. Bach és Ludwig van Beethoven mellett minden idők legjelentősebb és legnagyobb hatású zeneszerzője a cremonai születésű Claudio Monteverdi (1) volt. Nagy művésszé különösen az teszi, hogy két korszak – a reneszánsz és a barokk – határán állva képes volt szintetizálni a reneszánsz polifóniát és szépségeszményt a kezdődő barokk kifejezésre való törekvéseivel. Ebből páratlan mesterművek születtek és legalább hármat meg kell említenünk: a zenetörténet harmadik, de első, zeneileg teljesen megformált operáját a „L’Orfeo”-t, a reneszánsz világi muzsikát és a barokk törekvéseket a lehető legmagasabb szinten összefoglaló időskori mesterműveit tartalmazó gyűjteményét, a „Madrigálok nyolcadik könyvét”, és felülmúlhatatlan szépséget árasztó egyházzenei alkotását a „Vespro della Beata Vergine”-t, azaz a „Szent Szűz vecsernyéjét”.
Utóbbi Bach „h-moll miséje” és Beethoven „Missa solemnise” mellett a nyugati zenetörténet legnagyszerűbb egyházzenei alkotása. Nemcsak grandiózussága, szépsége, igazi szintézis-jellege – amennyiben egyszerre foglalja össze a reneszánsz hagyományt és tekint előre egészen Bach említett művéig –, hanem a zenei szimbolika nyelvén kifejezett magasrendű szellemisége okán is megérdemli a legnagyobb tiszteletet.
A „Vespro” egy olyan gyűjtemény része, amely a kor mindhárom egyházzenei nyelvén tartalmaz műveket: egy franko-flamand stílusban komponált misét, egy női szent vecsernyéjének liturgiájához tartozó (2) – cantus firmus-technikát használó – zsoltármegzenésítéseket hangszeregyüttesre és kórusra (ún. stile concertato) és szólóénekesek által előadott motettákat ún. stile recitativo szerint. Monteverdi művészi célja nyilvánvalóan az, hogy a vokális polifónia egyre inkább háttérbe szoruló stílusát „átmentse” a modern eszköztárba. A mód, ahogyan ezt megvalósítja, nemcsak sikeressége és művészi magasrendűsége miatt példaértékű, hanem az így feltáruló új szellemi – zenei szimbolikai – horizontok miatt is.
Gregorián cantus firmust feldolgozó zsoltáraiban (3) nem törekszik a tenor elrejtésére, hanem kiemeli azt: így a szent dallam „elemelkedik” a többi szólamtól, a transzcendencia örök jelenvalóságát szimbolizálva. Különös bájt , sőt erőt és a szerző számára hatalmas legyőzendő nehézséget jelent, hogy cantus firmusként a zsoltár-recitáló tonusokat alkalmazta, amely hosszú szakaszokon át egyazon hang tartásával deklamálja a szent szöveget. Döbbenetes zenei teljesítmény, hogy mindezek ellenére Monteverdi zenéje sosem válik egysíkúvá, sőt e visszafogott és dallami elemeiben a többi szólamtól elkülönülő szólam egészen drámai, sőt spirituális magasságokba emeli a zenét.
A hangszerek alkalmazása a korábbi korok számára sem volt idegen, de a hangszerelés, azaz a zeneszerző által a komponálás részeként megtervezett hangszerhasználat igen. Az instrumentális hangzás gondos megválasztásával Monteverdi új, addig ismeretlen kifejezőeszközökhöz jut. Ezeket igen gondosan veti be: bár a „Vespro” modern előadásain jóformán minden tétel alatt szerepet kapnak, a partitúra csak az ünnepélyes kezdetnél és zárásnál írja elő ezeket (a mellékelt előadás csak ott használ hangszert, ahol azt Monteverdi elő is írja), minadzonáltal tudjuk, hogy a 16. század végén, 17. század elején gyakorta alkalmazták a vokális szólamok instrumentális megduplázását, így ez a gyakorlat is jogosult.
A "Vespro della Beata Vergine" a zenetörténet legjelentősebb egyházzenei alkotásai közé tartozik, és joggal. Nemcsak muzikális vonzereje, kifejezésének mélysége és sokszínűsége, de nehezebben megragadható szimbólumnyelve, spirituális szellemisége is az emberi csúcsteljesítmények közé emeli a zene terén.
Rinaldo Alessandrini
(1) Claudio Monteverdi (Cremona, 1567 – Velence, 1643) Fő művei: 9 madrigálkötet (a madrigál olasz nyelvű világi tárgyú versre írt rövid kórusmű), 3 fennmaradt opera (L’Orfeo, Il ritorno d’Ulisse in patria, L’Incoronazione di Poppea), a „Selva morale et spirituale” c. egyházzenei gyűjtemény és a „Vespro della Beata Vergine” szintén egyházzenei művek gyűjteménye. Monteverdi nem volt a szavak embere: bár haláláig tervezte egy zeneelméleti könyv megírását – amelyben az általa „teremtett” új stílus, a „második gyakorlat” (seconda practica), azaz a vokális polifónia „első gyakorlatát” (prima practica) kiegészítő barokk zenei nyelv, szellemiségét és szabályait szerette volna rögzíteni – erre nem került sor.
(2) A „Missa In illo tempore”, Nicolas Gombert „In illo tempore” kezdetű motettájára épül. Monteverdi 10 motívumot választott a említett műből, és ezekből építette fel a misét. Így a Monteverdi műve folyton visszautal az idősebb mester motettájára. Ezt az eljárást nevezik „paródiának”. E technika egyik kitalálója éppen Nicolas Gombert volt.
Remélem letöltitek és meghallgatjátok: fokozottan érdemes!!! :)
VálaszTörlésLetöltöttem, tényleg csodaszép darab. Köszönöm.
VálaszTörlés